Big Brother

Nem az a baj, hogy idiótának nézik az embereket. hanem hogy a jelek szerint sokan azok is. Mondjátok, hogy nem így van! Mondjátok, szomszédok, munkatársak, mondjátok ti mindannyian, akikkel az utcán, a boltban találkozom, mondjátok, hogy nem így van! Tudom, az ember egymagában esendő, és hajlítható a jóakarat. De hittem benne, hogy fajunk valahol a közös mélyemlékezetben, a kollektív tudattalanban mégis őriz egyfajta vallásokon, korszakokon és divatokon átívelő morális mércét, tízparancsolatot, s ha az egyes ember gyengének is bizonyul, ez az erő mégis megtartja a nagy egészet. Most azonban úgy tűnik, csalódnom kell ebben a hitemben is. A televízió tudatos, millió rendbéli lélek-rablógyilkosságban, szív-liliomtiprásban bűnös. Szándékosan terjeszti a talmit, az igénytelent, mintha bizony mi is talmik, igénytelenek lennénk. Átvette a kollektív morál irányítását, összetörte a tízparancsolat kőtábláit, önmaga zavaros konzum-istenségeit állítva helyette, melyek megvásárlás és használat után eldobhatóak, mint a kóláspalack vagy az intimbetét.
Big Brother. Igen, létezik. És valóban figyel téged. És kénye-kedve szerint alakít. Nem hiszem, hogy süllyedt valaha ilyen mélyre a tömegkommunikáció. Bálványokat csinálni azokból, akik még aranyborjúnak sem lennének jók (az anyaguk miatt), szavaikat, tetteiket, egész szomorú, kisstílű, férgecske-lényüket közkinccsé emelni - nem műsor ez, hanem diagnózis. Rólunk, akik, fejcsóválva, szájhúzogatva bár, de naponta megbeszéljük a legfrissebb eseményeket (közben kiderül, hogy bár egy emberként, mély egyetértésben elítéljük a dolgot, mégis mindenki látta az összes részt). Ez a műsor nem emberekről és nem embereknek szól - az nem lehet. Nem emberek, akik ott a képernyőn mozognak, beszélgetnek, zuhanyoznak és közösülnek, hanem áldozatok. Lényecskék, akik pénzért vagy annak csak a reményében odaadták mindenüket a Nagy Testvérnek. És nem emberi tulajdonság az sem, hogy százezres (milliós?) nézettséget produkálunk esténként ennek a szomorú tehénistállónak.
A műsort, a csatornát el kell adni - ez rendben van, ezt diktálja a piac, a megélhetés. Persze a piacon kettőn áll a vásár: nem muszáj vevővé válnunk, ha nem tetszik a portéka. A közízlés viszont - régi tapasztalat - formálható. Ha elégszer ismétlik, hogy mi ezt és ezt szeretjük, elhisszük a végén. Huxley Szép, új világában pusztán a kisgyermekkortól unásig hallgatott, ismételgetett frázisok hatására válnak engedelmes rabszolgákká az emberek. Ha elégszer ismétlik, hogy alávaló vagy, az leszel. Nem számít, hogy nem hiszed el: csak elégszer kell hallanod. Az agyakat kilúgozó konzummédia elől nincs menekvés. Átformál, lealacsonyít és rabszolgává tesz. Emlékeztek még szép verssorokra? Mellbevágó, katartikus, könnyfakasztó regényekre, színielőadásokra, koncertekre? Tudjátok-e még, hogy van szerelem is, nemcsak szex és pornó? Hogy van önzetlenség, barátság, nemcsak érvényesülés és presztízsharc? Elhiszitek-e, hogy vannak dolgok, amelyekért érdemes élni és érdemes meghalni?
Én egyet tehetek. Kimondom, deklarálom, ha kell minden nap, a tükör előtt, hogy ellenállok az alvilági médiakísértésnek. Nem nézem, még háttértelevíziózásként sem, a megalázó tévéműsorokat, szót nem ejtek és nem hallgatok róluk, és nem engedem még a közelükbe se gyermekeimet, akik a legfogékonyabbak és akiket emiatt leginkább féltenem kell. Én, az őrült, kócszakállú, régmúltból itt felejtett, ultrakonzervatív remete megpróbálom széllel szemben. És nem érdekel, hogy ki követ és ki röhög rajtam. Megyek olvasni inkább.
De azért mondjátok, hogy van még remény!

 

Király Péter

2002-09-11.